Korond

Korond erdélyi falu a mai Romániában, Hargita megyében. A Sóvidék egyik legnevezetesebb települése, iparművészeti, idegenforgalmi és művelődési központja. Atyha, Kalonda, Pálpataka és Fenyőkút települések tartoznak hozzá. Korond nagyközség, a Küküllő dombvidék, és a Hargita hegyvonulatnak a nyugati lábánál elterülő fensík határán, a Firtos hegy aljában, a Korond vize mellett fekszik. Hargita megye közép-nyugati reszén terül el. A szűkebb tájegység neve Sóvidék, amely magába foglalja Korond és Parajd községeket, és Szováta várost. 

1332-ben Kurnud alakban említik először a Pápai tizedjegyzékben. A hagyomány szerint a falu először a Korondi-hegyen a Szállás nevű határrészen feküdt. Temploma 1568-ban az unitáriusoké lett és csak 1720-ban adták vissza a katolikusoknak. 1910-ben 3752, túlnyomóan magyar lakosa volt. 1992-ben 5097 lakosából, 4629 magyar, 455 cigány, 13 román volt.A trianoni békeszerződésig Udvarhely vármegye Parajd járásához tartozott. 
Korond község fejlődésében, gazdasági szerkezetének kialakulásában a természeti adottságai mellett a társadalmi viszonyok jelentették a meghatározó tényezőt.

A kevés megművelhető terület, a kiterjedt, állattartásra alkalmas legelők, kaszálók határozták meg a birtokok nagyságát, és az ezzel járó társadalmi differenciálódást. Korondon, mint az egész Sóvidéken a magántulajdon, a saját ház és föld képezte a legnagyobb értéket. Mivel a mezőgazdasági termékskála egyoldalú volt, és csak a zord körülményeket elviselő növényekre terjedt ki, a havasi állattartással járó életforma, a nyári szállások benépesülése, a magasabb térszíneken kialakuló tanyarendszer kialakulásához vezetett, a kiterjedt legelőkön marhát, birkát tartottak. A hó elolvadása után hajtották fel, s költöztek ki ezekre a nyári szállásokra.

Ez az életforma határozta meg az egész székely birtoklási rendszert, vagy legalábbis a közös föld birtoklásának meglétén alapult. Ilyen jellegű települések a Korondhoz tartozó Pálpataka, és Fenyőkút, vagy a mára már csak egy házból álló Békástanya. A falvakat tanorokkal kerítették körbe, s az ezeken kívül eső területeken gazdálkodtak. Mivel a község természetföldrajzi viszonyai nem tették lehetővé az élelmiszernövények kiterjedt termesztését, a lakosok az állattenyésztés mellett a házi használatra elkészített eszközeikkel voltak kénytelenek kereskedést űzni. Erre különben azért is alkalmas volt a település, mert a Sóvidékről, Parajdról Korondon át szállították Udvarhelyre a sót, így természetes, hogy a korondiak hamar belekapcsolódtak a térség kereskedelmébe.

A Korond-patakának völgyében található agyagból készített edények készítése általánossá vált. A későbbiekben, amikor a kereskedelmi kapcsolatok kiterjedtek a román fejedelemségekre is, a korondi szekerezés egy speciális életformává vált. Az intenzív kereskedés nemcsak egy mellékfoglalkozást jelentett a falu lakóinak, hanem a kézműves foglalkozás alapjait is lefektette. A község fejlődésében a kézműves foglalkozások és a szekeres kereskedelem mellett a sós források jelentettek egy jelentős faktort, ugyanis ezek vizét használták fel az élelmiszerek tartósításához. Azonban a felhasználást a kor viszonyainak megfelelően korlátozták, bizonyos kiváltságokhoz kötötték.

Erdély szempontjából a köztes európai helyzet hatása valójában a mohácsi kudarc után jelentkezett. A nyugati orientáltság a XVI. században egy politikailag megosztó tényezővé vált, s a hagyományos kereskedelmi, gazdasági kapcsolatok fejlődésének ívét megtörte. A közjogi állapotokat meghatározó paktumok súlya a belpolitikában jelentkező széthúzó erők függvényében alakult. Az erdélyi gazdasági struktúra megszilárdulását, a közjogi helyzet tisztázását valószínűleg a XVI. századi instabil politika is gátolhatta 1554-ben a székely társadalmi rendet osztotta meg a medgyesi országgyűlésen hozott törvény, aminek értelmében már csak a lófők és a primorok élvezték az adómentességet, a gyalogokra a katonáskodás mellett már az adófizetés is hárult.

Mint mindig, most is, amikor a királyi érdekek az állami monopólium kialakítására és megőrzésére irányultak, érthető, hogy a székelyek szabadságát jelentő kiváltságok miért zsugorodtak egyre jobban. Azonban a kettős politikát űző fejedelmek nemcsak hogy mindkét hatalmat egyszerre próbálták kiszolgálni, hanem az erdélyi viszonyokban is határozottan csak a saját érdekeik érvényesítésére törekedtek, és úgy a rend, mint a köz érdekeit a lehetőségekhez képest mellőzték. Báthory Zsigmondnak, aki maga sem volt teljesen tisztában, milyen pozíciót tölt be, ingadozó politikája éppen annyit ért, mint a székelyeknek tett ígéret. Ígéretekben a későbbiekben sem volt hiány, hiszen mindenki, aki Erdély fejedelmi babérjaira pályázott, fűvel-fával kecsegtette a nemesi kiváltságaik visszaszerzésében reménykedő székelyeket, de ezek nyilvánvalóan maradandónak nem bizonyultak. Összevetve a kialakuló európai kereskedelemmel és kézművesiparral, a az erdélyi gazdaság nélkülözte a fejlett városi polgári réteget.

A fejedelmek nagyra törő ambíciói csupán egyes harcok megnyerésére szorítkoztak, de sem a török adókat ésszerűen előteremteni nem voltak képesek, sem a Habsburgok felé történő lépésekkel az európai kereskedelembe bekapcsolódni nem tudtak. Az adó fedezésére a bányatermékek mellett a barommal való kereskedés szolgált. Az országgyűlés a sóbányák közül a tordait, a székit, a kolozsit és a vízaknait kötötte le a török adó céljára. Egyéb kiadásokra a bányák, a határvám, a fejedelmi dézsma és a jobbágyoktól szedett kapuadó szolgált. Ez az állapot leginkább Bethlen idején változott meg, amikor történtek konstruktív lépések a gazdaság stabilizálására. A portai kereskedelem hatása az egész fejedelemségben érződött. Annak ellenére, hogy a fejedelem igyekezett a legfontosabb ágazatokat centralizálni, a székely atyafiakkal a sóbányászat tekintetében kivételt tett, engedélyezte a só szabad használatát, és adómentességet adott. Ebben az időszakban Erdélyben az önellátásra való törekvés jellemzi a gazdálkodást. A székelység helyzete Apafi idején is némileg javulást mutatott. A sóvidéki falvakban megjelentek a kötélverők, kovácsok, a világítóeszközökre való igény is kialakította az ezeket előállító mestereket.

A székelyek szabad só joga azonban még így sem volt teljesen tisztázódott, s a kereskedelem mértékét mindenképpen a fejedelem határozta meg. Ez így történt később is a Rákócziak idején 1651-ig, amikor rendezték a jobbágyok és a szabadok jogait. Az monarchia intézkedései folytán létrehozott intézményrendszer hatása a legkisebb helyi szinten érezhetővé válik. A Gubernium elfogadja az udvar politikáját, a vármegyei vezetés azonban nagy vonalakban igyekszik megőrizni a régi közigazgatási formákat, ami állandó harcot jelent a Gubernium és a vármegyék kis- és középnemessége, illetve a bécsi udvar között.

A gazdaság fejletlenségén, a központi szervezés hátrányán és az adópolitikán túl a térség társadalmi feszültségei is jelentkeznek. Az idegen hatalom megjelenése, a túltengő állami apparátus Erdélyben kiváltotta a görbe utakon való érvényesülésre való törekvést. A környéken megindult só csempészése annál inkább, mivel a hatalomváltozással járó drágulás konjunktúrát jelentett. Az osztrák gazdaságpolitika azonban az iránta lojálisabb tartományok iparát, termelését fejlesztette, részesítette előnyben, s akkor, amikor Európában a fejlett németalföldi, lombardiai, vagy akár angliai tartományok felé történő tendálás jelentett egyfajta biztonságos politikát, az erdélyi tartomány az osztrák diszkrimináció áldozataként keleti irányba keresett kapcsolatokat.

A kézműves ipar fejletlensége, a térség elmaradottsága igazából a kiegyezés korszakában jelentkezik. Az osztrák ipar olcsó termékei, a kereskedelmet korlátozó intézkedések, a feldolgozás kezdetleges formái és a közlekedési vonalak hiányosságai egy átfogóbb gazdasági szervezést követelnek. A kereskedelmi társaságok munkája ebben az időszakban kezdi az erdélyi kézműves ipar támogatását, fejlesztését. Ebben az időszakban indul a fürdő kiépítése, a korondi fazekasság átfogó fejlesztése.

Forrás: https://www.visitcorund.ro/korond